Nagy dolgok - 4,5. nap

Vagyis négy és feledik. Ugyanis Kesének és Ricsinek az ötödik, Pusinak és nekem a negyedik. A falu végén lakó Ödön néninek meg a nulladik, de azt nem tudom, hogy ő most hogy jön ide... Roburral? Mindegy.
Az első futót Kese csütörtökön már összerámolta, úgyhogy mára maradtak a jó hírek, és a jó hírek. Az egyik jó hír, hogy bár Ricsi nagyjából elkészült a riasztó + kp zár párossal, de ők csak 82.5 %-os páratartalom mellett, retinavizsgálat után hajlandóak működni, akkor is csak minden harmadik alkalommal. Megoldás keresése in progress, egyelőre így marad. A másik jó hír, hogy még a Pusi által beszerzett plusz 50 kilométer fékcső sem lett elég, talán nem kellett volna vele körbetekerni a nagy majomkenyérfát a kert végében. Egyébként így néz ki egy majomkenyérfa:

Vagyis nem egy, hanem több. Majomkenyér épp nincs egyiken sem, ez egy szüret utáni csendélet. Ödön néni már elvitte a gyümölcsöket a helyi majompékhez. Mondjuk rohadtul nem kapcsolódik ez sem a blog témájához, de mivel ma elfelejtettem fotózni, és a kutya nem fog végigolvasni 400 oldalt ömlesztve, képek nélkül, ezért kénytelen vagyok ilyen, a nyugalom megzavarására alkalmas képi- és hanghatásokkal feldobni a kedves olvasókat.
Lényeg, hogy ma sem lett kész szegény Kázmér, pedig nap végén már nagyon mosolygott, azt hitte, hogy hazahozom. Vagyis ő engem. Nade ne ugorjunk ennyire előre.
Kesével kicsivel dél után elindultunk, odaértünk, és próbáltunk úgy tenni, mint aki hasznos dolgot csinál. Először is szívbajt kaptunk, hogy már megint haldoklik a difi. Vagy a végáttétel. Igazából lényegtelen, mindkét esetben újra szét kell bombázni a váltót. Kese nekiesett a hátsó fékcsövek bontásának, én meg elkezdtem beépíteni az új(szerű) szervodobot. Már a főfékhenger meghúzásánál tartottam, amikor végre sikerült beletépnem egy csavart a dobba. Nem baj, régi dob vissza, nem volt különösebb baja annak sem. Közben leltünk a csomagtartó mélyén egy kuplungmunkahengert. Jó rég utazhatott ott, ugyanis több, mint 3 éve nem láttam hozzá hasonló teremtményt. Nem baj, pont kapóra jött, akkor már azt is kicseréltem. Ezek után beljebb tekertük a gátlókat. Gabi telefonos segítsége nyomán 20 kilós homológ traktorsúly felhasználásával tökéletes lett a végeredmény. Annyit kell tudni a dologról, hogy ha a 20 kilós traktorsúly 12 mp alatt húzza szét koppig az első gátlókat, akkor az pont tökéletes keménység aszfaltos versenyekre. De viccen kívül. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, hogy a súly felkötözéséhez azokat a fékcsöveket használtuk fel, amikről később kiderült, hogy kellettek volna még...
Közben Pusi is bemennydörgött a nagytengelyes kétszázasalapjáratos piros szörnyeteggel, hozott fékcsöveket, 2 fékcsőelosztó kockát, és kakaót. Mostmár annyi kockánk van, hogy az valami egészen borzalmas. Így néznek ki egymásra építve:


Annyira szépek, hogy el is nevezem őket Ijhuadná Könyajhéinek. Mindegyiknek ez lesz a neve, nálunk nincs diszkrimináció.
Hülyeséget félretéve, Kese tovább bontott, küzdött, kiélte az elmúlt 5 évben felgyülemlett összes lelki sérelmét a bal hátsó fékcsőtartó seegeren, de az nem hagyta magát. Elég ijesztő látvány volt, ahogy a flex után 10 kilós kalapács, kuala lumpuri gyöngytyúk, majd lombfűrész felhasználásával sem sikerült megszabadítania a gonosztól. Pusi az első fékcsöveket rakta össze, valamint alakítgatta a csőtartókat, néha Kese flextudását is igénybe véve. Én eközben a hátsó fékkockát raktam fel, és csavartam bele épp a jobb oldali csöveket, amikor egyszercsak egy 17-es kulcs landolt a bal vállamon. Ekkor rémisztő gondolatok futottak végig az agyamon. A kocsi alatt fekszem, majdnem pont középen, tehát fölöttem csak egy dolog lehet, mégpedig a kocsi. A szerszám jött valahonnan, valószínűleg felülről, mert oldalirányban nem szoktak zuhanni a dolgok. De fölöttem a kocsi van. Amin nem esik át egy kulcs, csak úgy. Vagyis, ööööööö... Kese 2 órája flexel és kalapál, nagyjából pont fölöttem... Ööööö... Bevallom, beszartam egy pillanatra.
Pár másodperccel később kiderült, hogy nem vágott lyukat a padlólemezbe, csak kiemelte az akksitartó tálcát, hogy még jobban hozzáférjen a seegerhez, és az így keletkezett lyukon keresztül engedelmeskedtek a gravitációnak a szerszámok. Az alábbi képen egy 21-es kulcs részletei láthatóak, ehhez nagyon hasonlít a 17-es is:

Újabb 3 óra küzdelem árán Don Kese megnyerte a párbajt, a seeger végleg visszavonult. Pusi is 90%-osan elkészült az első csövezéssel, a gumicsövek a helyükön, egy egyedi konzol által megtámogatva, réz fékcsövek egyik oldalon megvannak, másik oldalon meg... Naigen, hát az eltűnt valahogy. Gondolom Visontán tetszett meg valakinek, amikor kipakoltuk a csomagtartó teljes tartalmát egy egész napra. Vagy egyszerűen ott felejtettük a szakadó esőben. Lényeg, hogy nincs cső, így még mindig nem ugorhatott be az első futó a helyére. Kese még vágott gyorsan egy-két menetet a nyeregtartóba, aztán besötétedett, összepakoltunk, és elindultunk hazafelé. Folytatás elvileg holnap, majd meglátjuk.

3 megjegyzés:

rnagy írta... / 2009. augusztus 5. 0:05  

Kutyaharapás, mint trauma, és atomvillanás a szobába...éjszakai műszakra rápihenés.
Néztem, szépen haladtatok!
Ez a keménységállító célszerszám nagyon tetszett.
A fékcsőtartó hiányának a megoldása is űber.
A Keseflexes lentflexelek csomagtartó szikráthány is mutatós volt. Ki lehet nevezni Dr. Flexnek, vagy Don Flexesnek ;)
A répacsavarhúzó...no az mindent vitt ;) :)
dolgozóba menet megkaptam jól megérdemelt tetanuszomat...5 évig védve vagyok :D
Remélem ujjas bajoktól tudok egy kicsit forrasztani, összefelé pakolni a központit.
Elemet a távolról nyitóba vettem ;)

(kód : faneu..;) nóje fa)

rnagy írta... / 2009. augusztus 5. 12:43  

Peti wazz...beazik a muhely :S

Maybe írta... / 2009. augusztus 7. 12:27  

Na, azért örülök, hogy megmarad a kezed. Anyukádat kérdeztem tegnap, evett-e már a blöki aznap embert, a nemleges válasz után kicsit elbizonytalanodtam. Én tanulok, ő tanul, tetanúsz.